- Megnézhetlek kis karácsonyfa ?– suttogta halkan egy reggel ez a rubint piros, kis ékkő, ez a kedves kis vörösbegy, mely az erkélyen napozott a téli szikrázó,ám fagyos napsütésben.
- Hogyne – válaszolta a fenyő elbűvölve – megtisztelsz vele. Nézd csak meg, mennyi színes dísz van rajtam, látod, hogy csillognak a napfényben?
- Gyönyörűek, tudod, hogy már messziről látszanak? Te vagy a legszebb karácsonyfa, amit valaha láttam. Pedig hidd el nekem, én már sok szépet láttam. Csodálatos fenyőillatod van, olyan, mintha egy fenyves erdőben repkednék.
- Azért, mert én élek! Látod, milyen nagy cserépben vagyok? Megvannak a gyökereim. Amint kitavaszodik, talán a kertbe fognak ültetni.
Néhány másodpercig csönd lett. Most, amikor vastag hólepel takart fákat, bokrokat, háztetőt, kerti padot, olyan nehéz volt arra gondolni, hogy egyszer újra tavasz lesz. Most a tél még nem engedett szorításából, a táj mozdulatlan volt és a csendet csak e kedves vörösbegy és a díszeit méltósággal viselő karácsonyfa beszéde törte meg.
- Ó, nem is tudod elképzelni, milyen boldog vagyok, hogy köztetek lehetek – mondta a fenyőfa. Amikor messzi hazámból elindultam – miután kiástak és vödörben teherautóra tettek – nagyon aggódtam, mi is lesz velem. Azt hiszem, kicsit sírtam is, ez látszik a fenyőtűk végén, ez az, ami csillog, a gyanta. Aztán mikor itt kinyújtóztathattam újra átfagyott ágaimat– és ezzel a kismadár felé nézett ezernyi apró fenyőtűjével, - megnyugodtam. Újra életre keltem! Újra felfelé tarthatom ágaimat a napsütésben, madarak vesznek körül, és ez a sok fénylő dísz rajtam, egyszerűen meseszép – mondta boldogan a karácsonyfa.
A vörösbegy megbabonázva hallgatta a kis fenyő történetét. Óvatosan rászállt egyik szélső ágára, megszagolgatta a megdermedt könnycseppet, melynek friss gyanta illata volt. Azután észrevette, hogy arcocskája tükröződik az egyik rózsaszínű karácsonyfadíszben. Forgatta ide-oda formás kis fejét, láthatóan nagyon tetszett magának. Feljebb szállt, ahol megpillantott egy apró tobozt.
- Mondd, kicsi fenyő, ehetek a tobozodból?
- Hogyne, boldoggá teszel, finom érett magokat találsz benne, és nekem nem fáj, ha kieszegeted őket.
A vörösbegy megkocogtatta a toboz száraz, küldő részét, és csőrével óvatosan kieszegette a magokat. Amikor mindet megette, felrepült a fenyőfa legfelső ágára, arcát az ághoz simította, apró szárnyaival pedig átölelte.
- Köszönöm kis fenyő. Illatod eszembe juttatta a messzi északot, ahol valaha születtem, és ahonnan a nagyon hideg tél elől ide kellett jönnöm. Mondd, én mit tehetek érted?
A fenyő gondolkodott, gondolkodott, majd izgatott hangon így szólt:
- Költözz ide, lakj velem, rejtőzz el az ágaim között, kismadár! Kérlek! Olyan csodálatos lenne, ha éjszakánként sem lennék egyedül. Én majd elrejtelek, megvédelek széltől, hidegtől, hótól és fagytól. Cserébe te énekelsz nekem, mesélsz mindenről, ami veled történik. Elénekled, mit láttál a közeli erdőben, parkban, az emberek házainál. Ketten együtt nagyon boldogok leszünk.
A vörösbegy meghatottan váltogatta lábait a hideg korláton.
- Igazán akarod, tényleg nem bánnád, ha apró búvóhelyet keresnék rajtad? Nem is gondoltam, hogy ilyen hideg télben én kellek valakinek. Hidd el, nem foglak zavarni, ha úgy érzed, hogy túl sokat csiripelek, majd szólsz, és akkor kicsit abbahagyom. Milyen csodálatos ez a nap! - suttogta párás szemmel a kismadár.
Így történt, hogy a szépséges vörösbegy és a mesésen zöldellő karácsonyfa egymásra találtak egy fagyos, de boldog decemberi reggelen.
A történet az Ó, azok a csodálatos állatok könyvsorozat “Téli madármesék” kötetéből az egyik mese. A könyv 11 általános iskola, több, mint 20 alsó tagozatos osztályában kötelező olvasmány már.
Kommentáld!