Télidőn sem kell nélkülöznünk a madarak társaságát. Utazás közben kinézve az autó, vonat vagy busz ablakán, itt is, ott is feltűnnek. Olykor messziről is felismerhetők, hogy vajon mifélék, más esetben a szakember is csak távcsővel tudja meghatározni őket. Vannak köztük olyan fajok egyedei is, melyek nálunk fészkelnek – és olyanok is, amelyek kimondottan telelni érkeznek hozzánk a magas Északról. Békés magevők éppúgy lehetnek, mint télire elbújt rovarok után kutatók, vagy épp ragadozók; mindegyiküknek helye van a természet nagy háztartásában. Sokuk házhoz is szoktatható – meghálálja a téli etetést.



Madárodút nézegető széncinege. Jó lesz éjszakázásra, és tavaszi költésre - Dr. Molnár Gyula felvétele

Sok, Magyarországon is előforduló madár messze északon fészkel, s költi ki fiókáit, és csak az év hidegebb felében, novembertől márciusig tartózkodik a Kárpát-medencében – mondja dr. Molnár Gyula biológus, ökológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szakembere. Ez utóbbiak számára éppen olyan telelőhely Magyarország, mint például a fecskének és a gólyának Afrika.
Dr. Molnár Gyulának alapból minden madár a kedvence, de az itt telelők közül mégis kiemel kettőt, a csonttollú madarat s a nagy őrgébicset. A csonttollú madár északon fenyvesekben fészkel, például Skandináviában. Legtöbbször télire is északon marad, és a rovarok elbújtával a különböző, fákon-bokrokon termő bogyókat eszi. Ha aztán nagyon gorombává válik az időjárás, s elfogynak a bogyók, csapatosan veszi az irányt délnek – esetünkben sokszor a Kárpát-medence felé. Itt gyakran városokban is láthatók csonttollúcsapatok, például a nyugati ostorfa (népszerű nevén: „madárcseresznye”), pagodafa (másik nevén japánakác), vagy a kertvárosi részekben ültetett tűztövis bogyóit szedegetik. Szelídek, közelre bevárják az embert, mert északon nem szokás bántani a madarakat, és ehhez vannak hozzászokva. Nevét egyébként arról kapta, hogy másodrendű evezőtollainak hegyi részén a tollgerinc megnyúlt, élénkpiros lemezkét alkot.
A másik itt telelő kedvenc a nagy őrgébics. Nagyon ritkán, egy-két párban költ is nálunk, de alapvetően szintén északról érkezik, magányosan.


Olykor a meggyvágó is meglátogatja az etetőket
- Dr. Molnár Gyula felvétele

Majdnem rigó nagyságú, görbe csőrű, gyakran ragadozóként viselkedik. Ő nem urbánus madár, kinn marad a pusztákon, a mezőgazdasági területeken, s láthatjuk egy-egy magányos fán, amint kémleli a környező területet. Ha aztán mezei pockot észlel, ott terem és már csípi is fel a hóból a madarat időben nem észlelő rágcsálót. Ha nagyon éhes, megpróbál egy-egy apró madarat is elkapni, de amit sikerül megfognia, az többnyire beteg, legyengült példány, mely gébics nélkül is nemsokára elpusztult volna a hidegben. Különben onnan kapta nevét, hogy régen a solymászok – akik betanított sólyommal vadásztak különböző madarakra – kalitkában tartották és magukkal vitték sólyombefogó útjukra, mert a gébics, mintegy „őrködve”, sokkal hamarabb észrevette a közelítő sólymot, mint ahogy a solymász észrevette volna, s jellegzetes hangon felhívta rá figyelmét.
És ezzel már itt is vagyunk a ragadozó madaraknál. A kékes rétihéja – ami arról kapta nevét, hogy a hím egyedek halvány palakék árnyalatú tollruházatba öltözöttek – egy-két párban költ Észak-Magyarországon, általában mégis telelni érkezik hozzánk. Lepkekönnyedséggel libeg néhány méterre a táj fölött, mezei pockok után kutatva. Egy-két beteg, apró madarat is elfogyaszt, de például a galambot vagy a fácánt képtelen elfogni, akármit is mondjanak róla a kevésbé természetismerők.
Egyáltalán nem költ Magyarországon, minden esetben északról érkezik hozzánk a kis sólyom – régen törpesólyomnak is mondták –, ő kimondottan apró madarak elfogására szakosodott, fantasztikusan gyors röptű ragadozó, mely ha berobban egy aprómadár-csapatba, szinte úgy néz ki, hogy a kiválasztott préda egyenesen a karmaiba rohant volna… A madárvédők tevékenységének köszönhetően az utóbbi időkben újra nálunk is költő vándorsólyom a kis sólyom rokona, jóval megtermettebb kiadásban. Télen szem elé kerülő példányai többnyire északról jött vendégek. E nemes ragadozó olyannyira megbarátkozott a civilizációval, hogy beköltözött nagyvárosainkba, és ott egy-egy kiemelkedő épület tornyán üldögél, mely valószínűleg a természetben megtalálható meredek sziklafalakat idézi számára. Szegeden például a Dóm tornyára tér vissza évről évre, télről télre egy tojó példány. A vándorsólyom a városokban nagy számban megtalálható elvadult házi galambokkal táplálkozik, illetőleg balkáni gerlékkel. De ahol természetes madárparadicsom is van a közelben, mint a szegedi Fehér-tó, oda is rendszeresen kijár, s az ott fellelhető, télire ugyancsak ott maradt szárcsákat, vízityúkot, bölömbikát és egyéb vízi madarakat tizedeli. Erre egyébként úgy jöttek rá a madarászok, hogy figyelmesen körüljárva a Dóm épületét, sokszor leltek vízimadarak maradványaira, melyek lehullottak a toronyból a sólyom étkezése közben.


A harkályok sem maradnak távol az etetőtől. Nagy fakopáncs
- Dr. Molnár Gyula felvétele

A nagy sasok, például a réti, szirti-, pusztai sas ugyan költenek Magyarországon – szintén nem függetlenül a madártani szakemberek munkájától –, de télire is itt maradnak, ha találnak elhullott állatokat, mert ebben az évszakban áttérnek a dögevésre. Ezek a tetemek – például birka, borjú, nagyobb halak – legtöbbnyire nem maguktól kerülnek oda, ahol megtalálják őket a nagy ragadozók, hanem a madártani egyesület aktivistái helyezik ki őket, kellő állatorvosi engedély birtokában. Halastavaknál szintén megtartó ereje van a sasok számára annak, ha a lecsapolt tóegységekben ott maradt, döglött haltetemeket találnak, de ha nem fagynak be a tavak, saját maguk is tudnak halat fogni.
Ugyancsak a halfogásban reménykednek azok a vízimadarak, melyeknek mind több egyede tölti nálunk a telet, mint például északon költő különféle bukó- s búvármadarak. Nagyobb tavainkat, folyóinkat keresik fel telelés céljából, ahol mindig akad számukra apró hal. A kormoránok, azaz kárókatonák részben költenek nálunk, és télen is itt maradnak, részben északról érkeznek ide télire, olyannyira mesterfokon űzik a halfogást, hogy a halgazdaságok komolyan megérzik a vizeiken ténykedő fekete madarak táplálkozását. A télire tőlünk egyre gyakrabban el nem vonuló, hanem nálunk maradó szürke gém s a nagykócsag is be nem fagyó vizeknél telel át. Egyébként egyre gyakrabban figyelhető meg, hogy a gémek, kócsagok, ha nincs hó borítás, szántóföldeken, réteken álldogálva szedik a föld alatti járataikból kimerészkedő mezei pockokat.
A különböző vadrécék közül a nálunk költők, például a tőkés réce (a közismert „vadkacsa”) délebbi tájakra vonulnak, akár Észak-Afrika tengerparti, nagy mocsaraiba is, ám hozzánk északról érkező fajtársaiknak a magyar tél meg sem kottyan. Ezek szintén a be nem fagyott tavakon, folyókon szűrik az iszapot, apró vízi élőlények után kutatva. Különböző ritka récefélék is jönnek télire hazánkba, így például a kerce-, kontyos, hegyi és a füstös réce. A vadludak közül a nagy lilik s a vetési lúd sokezres téli csapataihoz olykor néhány kis lilik is csatlakozik, mely a világ legritkább lúdja, összesen alig ezer példány él már csak belőle a költőhelyén, az északi tundrákon zajló természetkárosítások miatt. Az ugyancsak ritka vörösnyakú lúd, vörös ásólúd szintén csatlakozik a nagy téli libacsapatokhoz, és megint csak telente tűnik fel nálunk a tundrák ritka költő madara, az énekes hattyú is.


Festékesdobozból gyártott önetető, széncinegével
- Dr. Molnár Gyula felvétele

Hófehér madár után következzék egy ébenfekete, a vetési varjú. Bár mára sajnos csak nagyon megfogyott számban, de fészkel nálunk is. A télen hazánkban látható, hatalmas csapataik azonban nem a mieink, azok délebbre húzódnak. A nálunk telelők északról, északkeletről – Észak-Európa, Ukrajna, Belarusz, Oroszország – érkeznek, s nagyon komoly részük van a mezőgazdasági területek mezei pockoktól való mentesítésében. A madártani szakemberek nagy erőfeszítést tesznek azért, hogy újra elkezdjen nálunk fészkelni a vetési varjú – elhagyott fészkeit ugyanis ritka, védett madarak, mint például a kék és a vörös vércsék használják költésre.
S szóljunk egy olyan madárról is, amely nyaranta alapesetben láthatatlan számunkra, mert éjjel tevékenykedik és egyesével, ilyenkor, télen viszont nagy csapatokban összegyűlve s így feltűnővé válva „nappalozik” nagy, városi fákon: ez az erdei fülesbagoly. Akár száz-százötven példány is összegyűlik a fákon, és zavarásra legfeljebb narancssárga szemüket nyitják föl. Apró rágcsálókat fogyasztanak, s „nappalozó” fáik alatt ott láthatók a kiöklendezett pocokszőrből, -csontból álló köpeteik, a rágcsálópusztítás bizonyítékai.
Végül pedig következzék néhány szó a madarak etetéséről, mint jellegzetes téli madárvédelmi tevékenységtől. Etetni azokat az apró énekesmadarakat áll módunkban, melyek – akár nálunk költve, akár északról érkezve – itt töltik a telet. Ilyen például a sokféle cinege – szén-, kék-, barát-, fenyvescinege. Ilyenek továbbá a verebek is, házi s mezei egyaránt -- újabban sajnos már ők is ritkulnak, hagyjuk tehát őket is békén az etetőn. A cinkékkel és magevő társaikkal -- a tengelic, a meggyvágó, a zöldike, az erdei pinty, téli pinty egyedeivel – együtt ők is szívesen fogyasztják a kitett olajos magvakat. Az egyik legegyszerűbb és legelterjedtebb madáretető-típus a másfél vagy kétliteres ásványvizes flakon, melynek alján fél centi széles, négy centi hosszú nyílást vágunk. Ez a flakon, ha napraforgómagot rakunk belé (nem sózottat, nem pirítottat!) „önetetőként” működik: a madár ügyesen megkapaszkodik a vágott nyílásban, kiszed egy szem napraforgót, amelynek helyét a gravitáció révén elfoglalja egy másik, s így folyamatosan eheti ki belőle a táplálékot. Főleg a cinegék fedezik fel gyorsan a táplálékszerzésnek e módját, de mára már a verebek is kiokosodtak, és követik a cinkék példáját.  A cinegék ágakra kötözött fél diókkal, hentesnél olcsón beszerezhető, faágakra köthető, sózatlan (!), nyers szalonnadarabokkal vagy kiolvasztott, majd megfagyott marhafaggyúval is jóllakathatók. A különböző pintyek, melyek nem tudják így, cinkemódra kiszedni a magvakat, az etető alá lehulló napraforgóból részesülnek. A lágy eleséget kedvelő feketerigók, vörösbegyek pedig az etető alá helyezett almát, főtt sárgarépát, különböző főtt ételmaradékokat eszik (figyelem!, kenyérdarabokat, ilyesmit soha ne adjunk semmiféle madárnak, mert ha el is fogyasztja, pusztulását okozza!).


Mezei verebek és zöldikék szedik össze az etetőből kiszóródott
magvakat - Dr. Molnár Gyula felvétele

Ma már általában tudják az emberek, mégsem árt ideírni: ha egyszer elkezdtük a madáretetést, ne is hagyjuk abba tavaszig, mert az etetőre szokott madarak „magukra hagyva” elpusztulhatnak egy hirtelen jött hidegtől. S még valami: odúkat is kihelyezhetünk a kertbe, mindenféle „fészekanyag” nélkül, ezeket éjszakázásra használják a madarak, és megbarátkozva az odúval, lehet, hogy tavaszra egy-egy pár abban rak fészket s neveli fel fiókáit. De az már egy másik történet.

 

Farkas Csaba

 

❤ ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!

Keresés